Minden gyerek más, és ahhoz, hogy véleményt tudjunk mondani egy kisgyerekről, főleg, hogy tanácsot tudjunk adni a nevelésében, ahhoz a kisgyereket nagyon kell ismerni. Nagyon kell tisztelni a gyerekekben az egyéniséget és a személyiséget. Azt vettem észre, hogy már a 4-5 éves gyereknek is igénye az, hogy őt, hogy az ő identitástudatát komolyan vegyék. Neki van a világról véleménye, mondanivalója, közölnivalója, pillanatról pillanatra tapasztalja meg, azt meg akarja beszélni, és azt felnőttként kell vele megbeszélni.
Az lenne a varázslat, hogy úgy legyünk partnerek, miközben ezt a partnerséget tudatosan fenntartjuk, hogy irányítani tudjuk a kialakult helyzeteket. Tehát én úgy gondolom, hogy ez a szakmai csúcsa ennek a munkának. A gyerekeknek a legtöbbje tulajdonképpen problémamentes felnőtt lesz. Tanácsot abban kell adni, hogyha figyeli a saját gyerekét, akkor miket vegyen észre ahhoz, hogy ő maga is el tudja dönteni, hogy akkor most lát valami furcsaságot, vagy nem. Például az, amikor a jobb kezével a bal térdét nem tudja érinteni, vagy nem tud úgy masírozni, hogy váltott keze, lába mozog, hanem jobb keze, jobb lába megy egy irányba, tehát ahogy emeli a jobb kezét, úgy emeli a jobb lábát is. Ott azonnal látszik, hogy valami nem alakult ki. Nem az a kérdés, hogy az én gyerekem sérült, vagy nem, hanem az a kérdés, hogy vajon mit vettem észre, ami más folyamat volt, mint aminek kellett volna lenni. Tehát igazság szerint ezeket érdemes figyelni. A szülők túlnyomó többsége megveszi a méregdrága játékokat a gyerekeknek, aztán játsszál vele. A játék nem mindig önmagában fejleszt. Ahhoz, hogy fejlesszen, a gyerekkel együtt kell játszani. Az én játékaim ugyanazok a játékok, amiket a szülők a játékboltban megvesznek. Ami többletet tudok hozzá adni, az az, hogy miközben a gyerek játszik, folyamatosan figyelem az ő játékra való reakcióját, hogy hol akad meg, hogy ha problémamegoldó játékot játszik, hogy mi az a pont, és mi az a szó, amivel tovább lehet ezt lendíteni, hogy az örömet a játék végén megszerezze. Nem arról van szó, hogy aki nem jár fejlesztő tanárhoz, az nem fog megtanulni írni, olvasni, vagy nem lesz belőle valamiféle szakember, ha felnő. Igazság szerint megkönnyítjük a gyerekek életét avval, hogy ha felszabadítjuk őket a meglévő gátlások alól. Ugyanakkor vannak olyan gyerekek, akik nem tudnak bizonyos képességekhez jutni, mert olyan korlátjaik vannak. Súlyos beszédhibás gyerekem, akiről azt mondták, hogy magatartás zavarai is vannak és nagyon nehezen illeszkedik a környezetébe és nem akar együttműködni semmiben, 60 percig úgy dolgozott velem a tükör előtt, hogy én magam csodáltam, hogy hogyan képes végig ülni 6-7 évesen velem egy ilyen foglalkozást, de ő annyira akarta, hogy szépen beszéljen. Sikerek azért vannak, a gyerekekkel való munka a legsikerorientáltabb munka a világon. Nem vagyok már fiatal, és úgy döntöttem, hogy az életemnek a befejező munkaszakaszát, azt fogom tenni, amit a legjobban szeretek és ami nekem a legtöbb sikerélményt adta az életben, és ezért csinálom most ezt. Talán azt kell, hogy mondjam, hogy soha nem voltak olyan ajándékpillanataim életem során, mint ahogy most vannak.
Hogyan vehetjük észre, ha valami nem stimmel a gyerekkel? Mit és hogyan figyeljünk a gyereken?
Ha figyeli a saját gyerekét, akkor miket vegyen észre ahhoz, hogy ő maga is el tudja dönteni, hogy ő most lát valami furcsaságot, vagy nem. Egy 3-4-5 éves kisgyereknek már olyan produkciói vannak, amivel jól mérhető, hogy az általános képességei milyenek. A legértékesebb jegy például a tér irányoknak a megkülönböztetése, hogy mennyire tudja a saját testén a jobb-bal oldalt használni és felismerni, és a különböző testrészeit hogyan tudja egymástól függetlenül mozgatni például. Nincs ebben olyan nagy titok, amit ne lehetne a szülők elé tárni. Például az, amikor a jobb kezével a bal térdét a gyerek nem tudja érinteni, vagy nem tud úgy masírozni, hogy váltott keze, lába mozog, hanem jobb keze, jobb lába megy egy irányba. Tehát ahogy emeli a jobb kezét, emeli a jobb lábát is. Ott azonnal látszik, hogy valami nem alakult ki. Hogyha az én gyerekem nem kúszott, hanem felmászott és ránk mosolygott az asztal széléről, majd pár hét múlva elindult, akkor az öröm, hogy a gyerek megy, de kimaradt az a gyakorlássor, ami megerősítette azokat az agyi folyamatokat, amik a mászásnak és a kúszásnak a feladata elvégezni. Tehát meg kell majd nézni, hogy itt maradt-e valami, vagy pedig át tudott lendülni a következő fokozatra. És ezek a dolgok fontosak, tehát nem az a kérdés, hogy az én gyerekem sérült, vagy nem, hanem az a kérdés, hogy vajon mit vettem észre, ami más folyamat volt, mint aminek kellett volna lenni. Igazság szerint ezeket érdemes figyelni. És akkor a félelem helyett, együttműködő partnert kell keresni, és keresni az utat, hogy miben jó, ahhoz, hogy ezek leküzdhetőek legyenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése